"Van, aki hangos szavakkal kér figyelmet, és van, aki jelenlétével formál teret."
A Hírös Agóra idén ünnepli fél évszázados jubileumát. Egy ilyen évforduló egyszerre hív emlékezni és újratervezni. Barta Dóra 2021-ben vette át az intézmény vezetését alkotóként, szakmai irányítóként és gondolkodó emberként. Nem hódítani érkezett, hanem érteni, érzékelni, formálni. Küldetése nem az volt, hogy versenyezzen a múlttal, hanem hogy új jelentést adjon neki, miközben otthont teremt a jelennek, és irányt ad a jövőnek.
Új szemlélet, kortárs értékek, közösségi nyitottság: ma is ezek mentén épít egy olyan kulturális közeget, amely egyszerre tiszteli a hagyományt, és képes megújítani azt. Munkája középpontjában az érték áll, és az a meggyőződés, hogy a kultúra nem pusztán forma, hanem tartalom, élő, folyamatosan alakuló minőség, amelyhez valódi figyelem és felelősség szükséges.
Barta Dórát a közelmúltban a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává választották. Ez az elismerés a szakma és a közönség együttes bizalmának komoly erkölcsi súlyú visszajelzése. Talán éppen ez a legbeszédesebb válasz minden kérdésre, amely az utóbbi időben körötte felmerült.
Mi azonban nem válaszokat vártunk tőle, hanem történeteket. A hivatásról, újrakezdésről, vezetésről és arról, hogyan lehet emberként is helytállni ott, ahol sokak szerint könnyebb lenne hátralépni.
Hogy érzed magad?
Általában önazonosan. A pillanatnyi érzelmi állapot számomra nem egy mozdulatlan végpont, inkább egyfajta belső figyelem, amiben folyamatosan újra és újra felismerhetem, mi az, ami igazán belőlem fakad emberként, alkotóként, vezetőként. Szeretem azokat a helyzeteket, amelyekben nemcsak végrehajtóként, hanem gondolkodó partnerként is jelen lehetek, ahol nemcsak a cél, hanem az oda vezető út is jelentést hordoz. A nehézségek – mert természetesen vannak – nem gyengítenek, inkább tanítanak. A rutinon túli helyzetek új reflexeket igényelnek. Még most is tanulok figyelni, kérdezni, és nem mindenáron válaszolni. Hiszem, hogy ez is része a fejlődésnek: felismerni, amikor már nem elég az, amit korábban tudtunk.
Mik azok a belső kapaszkodók, amelyek megtartanak, amikor kívülről sokféle hang szól?
A legnagyobb erőforrás számomra az eddig megtett utam. Amikor kívül bizonytalanság vesz körül, újra és újra visszatekintek magamban mindarra, amit már végigjártam. A döntéseimet, az eredményeimet, a küzdelmeimet, a létrehozott alkotásaimat, a felépített közösségeket, a működtetett rendszereket, mindazt, ami segített megfogalmazni önmagamat. Ilyenkor tudatosítom, hogy ez nem véletlenszerűen összerakott mozaik, hanem egy összefüggő életív. És ez a felismerés mindig ad egyfajta belső nyugalmat. Segít abban, hogy ne a hangzavarra, hanem a tapasztalataimra figyeljek, és hogy objektíven lássam azt, amit mások néha szándékosan elhomályosítanak.
2021-ben érkeztél egy nagy múltú intézmény élére. Milyen gondolatokkal és célokkal kezdtél neki a munkának?
Nagyon szeretem a korszerűsítő folyamatokat. Mindig is izgatott, hogyan lehet az új gondolatokat úgy plántálni egy városba, hogy azok ne idegenként jelenjenek meg, hanem organikusan épüljenek be a közegbe. Számos országban, különböző kulturális közegben jártam pályám során. Az munkált bennem, hogy amit a világban láttam, tapasztaltam – ami rám hatott szakmailag és emberileg is –, azt vajon hogyan lehet úgy elhozni ide, Kecskemétre, hogy valódi értékként illeszkedjen a város nagy múltú és patinás kulturális szövetébe. Úgy érzem, ehhez van bennem érzékenység. Tudom, mik azok az impulzusok, amik valóban előre mutatnak. És van bennem elszántság, hogy ezeket ne csak gondolatként, hanem tettekként is képviseljem. A célom nem egy intézményi átszabás volt, hanem az, hogy létrejöjjön egy olyan közösségi tér, amely képes hidat képezni múlt és jövő, hagyomány és kortárs gondolkodás között. És amikor azt mondom, közösség, akkor nemcsak az Agóra belső csapatára gondolok, hanem a kecskeméti emberekre, a városra, ahol ez az intézmény élő kapcsolatban van a mindennapokkal.
Minden intézmény életében nehéz az átmenet, különösen, ha sok év után új vezető érkezik. Hogyan élted meg a kezdeti időszakot ebből a szempontból?
Igen, ez valóban egy rendkívül érzékeny helyzet volt, hiszen hosszú éveken át kialakult egy jellemző intézményi kultúra, egyfajta szakmai szocializáció, működésbeli attitűd, ami kompakt és jól körülhatárolható volt. Ez már önmagában is érték. Ugyanakkor az idő mindig hoz magával változásokat: kérdéseket, új szempontokat, megújulási igényt. Én ezeket a pontokat vettem észre, ezeken keresztül kezdtem el dolgozni, és őszintén bíztam abban, hogy találok olyan társakat, akik nem védekezéssel, hanem együttműködéssel fogadják ezt a szemléletet. Nem kontrasztokat kerestem, hanem kapcsolódási lehetőségeket abban a reményben, hogy a megújulás nem valaki ellen, hanem valamiért történik. Közösen.
Mi segített abban, hogy a fókuszodat a jövőn tartsd még akkor is, amikor többen inkább a múlthoz ragaszkodtak?
Nem is az a kérdés, mi segített, inkább az, hogy számomra ez az egyetlen működési mód. Mindig is a jövő irányából értelmeztem a jelent és a múltat is. Abból a vízióból építkezem, amit előre látok, amit megsejtek. Ezért is okoz különös nehézséget, amikor olyanokkal találkozom, akik túlzottan erősen kötődnek a múlthoz, vagy valamiféle nosztalgikus minták mentén szeretnék a jelent újra és újra értelmezni. Egyszerűen más időperspektívában mozgunk, más a ritmusunk, a fókuszunk. Ilyenkor találni kell olyan kapcsolódási pontokat, amik támogatóan hatnak az együttműködésre.
Egy ilyen váltás sokféle érzést mozgósít. Mit tanultál ez alatt az időszak alatt a vezetésről és az emberi viszonyokról?
A gyors változás számomra természetes közeg. De ebben az időszakban tanultam meg igazán, hogy ami nekem ösztönösen egy normál tempó, az mások számára akár ijesztő száguldás is lehet. A változás – különösen egy hagyományokra épülő intézményben – gyakran bizonytalanságot kelt, és ezt nem mindig lehet pusztán eredményekkel feloldani.
Ma már érzékenyebben látom, hogy az embereknek eltérő idő szükséges a változások elfogadására. Vezetőként nemcsak az irányt, hanem a tempót is érzékelnem kell, ebben érzek magamban változást, egy fokozott felelősségérzetet.
Munkámat határozott irányelvek mentén végzem. Mindig tiszta szándékkal és átlátható célok mentén haladok, s igyekszem olyan eszközöket választani, amelyek tisztessége nemcsak az eredményességet szolgálja, hanem hosszú távon a hitelességemet is erősíti.
Melyik újításodra vagy a legbüszkébb az Agórában eltöltött időszakból?
Ha kültéri programról van szó, akkor egyértelműen a Street Food Street Art és Borsétány Fesztivál az, amelyik a leggyökeresebb és legkarakteresebb változást hozta. Megláttam benne azt a városi potenciált, amit a mai fesztiválkultúra jelenthet. Nemcsak programként, hanem közösségi élményként, vizuális és érzelmi térként is. Ami pedig az általános beltéri működésünket illeti, ott arra vagyok a legbüszkébb, hogy új látogatói rétegeket sikerült bevonzanunk. Olyanokat is, akiknek korábban nem volt szokásuk az Agórába járni. Úgy érzem, ma már sokkal többen tekintenek az intézményre nem csupán helyszínként, hanem izgalmas élménytérként, ahol valódi kapcsolódások, inspiráló találkozások születhetnek. Így a városban sokakban átalakult az Agórához fűződő kép.
Az intézmény most ünnepli fennállásának fél évszázadát. Mit jelent számodra egy ilyen hagyomány továbbvitele?
Amikor először ránéztem erre a jubileumra, az volt bennem, hogy ennek nem egyetlen napra szóló ünnepnek kell lennie, hanem egy egész éven átívelő, méltóságteljes programívnek. Egy olyan időszaknak, amelyben egyaránt helyet kap a múlt felidézése, a jelen értelmezése és a jövő felé nyitás is. Hiszem, hogy egy ilyen évforduló nemcsak emlékezésre hív, hanem új utak-irányok-célok megfogalmazására is. A múltat nem elég csak tisztelni, meg is kell érteni. A jelent pedig nemcsak megélni, hanem tudatosítani is érdemes: hogy ez nem csupán az intézmény jelenlegi pillanata, hanem mindazoké is, akik valaha részt vettek a történetében. A jövő? Számomra egy olyan perspektíva, amelyben a hagyomány és a megújulás nem egymás ellenpontjai, hanem egymás feltételei.
Miben látod az új irány legfontosabb karakterét szakmailag és szemléletben?
Szakmailag azt látom, hogy maga a közművelődés is egyfajta önvizsgálaton megy keresztül. Szeretne megújulni, és ehhez eszközöket, módszereket keres. A kulturális szektorban nemcsak a struktúra változik, hanem a szokásjog is. Hiszem, hogy akkor tudunk hitelesek maradni, ha bátran szembenézünk ezekkel a változásokkal – a társadalom aktuális állapotával, a közönség újfajta igényeivel és a saját válaszainkkal is. Számomra az lenne az igazi öröm, ha az Agóra olyan nyitott és sokrétű kulturális tér maradna, ahol mindig jelen van az érték, a minőség, a pozitív edukáció lehetősége.
Idén bekerültél a Halhatatlanok Társulatába. Ez nem csupán szakmai, hanem közösségi szintű elismerés is. Mit jelent számodra ez a cím?
Nagyon mély hálát, megható boldogságot. A Halhatatlanok Társulatába való beválasztásomat talán épp az teszi különlegessé, hogy a döntés nemcsak szakmai, hanem közösségi visszajelzés is, szabad akaratból, minden kényszer nélkül született meg. Azt érzem, hogy ezzel az elismeréssel a munkám sokszínűsége, a művészi és emberi kapcsolódások gazdagsága ért célba. A szavazás időszakában rengetegen biztattak, régi ismerősöktől, barátoktól és sok ismeretlen nézőtől érkeztek kedves, megtisztelő üzenetek. Ez a széles körű összekapcsolódás újra megadta azt az örömöt, hogy hinni tudjak másokban.
Hogyan hat rád a díj?
Talán az életkoromból is fakad, hogy ezt az elismerést nem diadalként, hanem egyfajta alázatos állapotként élem meg. Olyan ez, mint amikor a hála és az öröm egyszerre születik meg, csendesen, túlmutatva a látványosságon. Nem az a fontos, hogy mások lássák az örömömet, hanem az, hogy bennem milyen bátorságot hív elő. Nem külső megerősítésként hat, hanem valami mélyebb, szinte transzcendens tapasztalatként. Mintha a csend lenne benne a legigazibb válasz.
Egy művész számára a vezetői tér nem mindig komfortzóna. Mit tanultál a két világ közötti mozgásról?
Gyakran kérdezik tőlem, hogy akkor most melyik vagyok: művész vagy vezető. Az én válaszom pedig az, hogy mindkettő egyszerre, egymásban. Minden helyzetre egy adott döntésem van, és abban hol a művész karaktere a hangsúlyosabb, hol a vezetőé. De bennem ez nem okoz belső törést, nincs benne meghasonlás. Ez az én természetes működésem. A két világ nem kizárja, hanem értelmezi egymást. Sőt hiszem, hogy minden művész egyben vezető is, ha képes pontosan megfogalmazni azt, amit akar.
Mi az, amit koreográfusi tapasztalataidból leginkább beépítesz a vezetői szemléletedbe?
A koreográfusi gondolkodás sokkal többet jelent, mint mozgásformák ismeretét.
A testbeszéd, a reflexek, a finom rezdülések mind segítenek abban, hogy egy-egy helyzetet mélyebben lássak, egy-egy emberi reakciót árnyaltabban értelmezzek. A koreográfia – akár csak a vezetés – mindig ellenállásokkal dolgozik. Az alkotónak is kihívás, de talán még nagyobb annak, aki táncolja, hiszen egy másik gondolkodásmód, egy másik formanyelv világába kell belépnie. Vezetőként pontosan ugyanezt élem meg. Én nem a teljes szabadságot hirdetem, hanem a kreatív együttműködés szabadságát. A koreográfia számomra egy olyan komplex struktúra, amelyben a legapróbb részlettől a legnagyobb egészig minden összehangolt figyelmet kíván. Szavak nélkül kell megszületnie a hatásnak, és ez a fajta érzékeny pontosság az, amit leginkább a vezetésben is képviselek.
Volt-e olyan pillanat, amikor elgondolkodtál azon, hogy visszalépsz?
Nem.
Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznod, miért vállaltad és vállalod ma is ezt a munkát, mi lenne az?
Minőséget vigyek a mindennapokba.
Forrás: https://imagemagazin.hu
