Egy szál zongora, és más semmi. Semmi előzetes nagyképűsködő felvezetés, semmi bohóckodás semmi kalimpálás, semmi fölösleges gesztikulálás a kezekkel, semmi pózórködés. Balázs János előtt a nagy fekete zongora, meg a közönség. Meg a zene nyelvén áradó mélységes gondolatok, melyek betöltötték a nagy teret és a közvetlen kapcsolatteremtés a több mint ötszáz emberrel.
Balázs János régi kedvencem. Talán tíz, vagy jó tíz esztendeje még teljesen ismeretlenül találkoztam játékával egy hangversenyen a Kodály Iskola koncerttermében. Bevallom, hogy előtte nem hallottam még felőle, és lemeze sem volt. De mikor elkezdett játszani, - emlékeim szerint Bartókot - felkaptam a fejem és meglepetten kérdeztem a mellettem ülő régi kedves ismerősömtől: „Ki ez a zseni?” „Ő a Balázs János. Ugye milyen jó?” – jött a megerősítés.
Aztán tíz, vagy jó tíz esztendeje, egy soha vissza nem térőn csodálatos nyári délelőttön, Hévízen a Rózsakertben üldögéltem zongoraművész atyai jóbarátommal, aki - az akkor már rég néhai - Cziffra György iskolatársa, és közeli jóbarátja volt először Pesten, majd odakint is, és mellesleg nagyon érdekes és színes történeteket mesélt nekem „a Gyuriról”.
Hallottam, hogy Balázs János milyen odaadó rajongója Cziffrának, így aztán csak úgy, de nem mellékesen egyszer csak megkérdeztem idős és sokat látott barátomat, hogy: „Hallottál már Balázs Jánosról?” „Hát hogyne hallottam volna! A Balázs Jancsi kivételes tehetség! Ritkán születik ilyen.” – válaszolta magától értetődőn. Ezt újra megtapasztalhattuk a Hírös Agórában a Filharmónia és Cziffra 10. Fesztivál közös rendezvényén.
Néha csak szomorúan gondolok a hetvenes-nyolcvanas évek magyar hanglemezkiadásának aranykorára – melynek máig élő hozadékaként az akkor feltörekvő tehetségek már egészen korántól lemezeket adhattak ki, melyeket ma is meghallgathatunk. Ma már leginkább a hangversenyek maradnak, hogy korunk hazai nagyságaival találkozzunk, hogy felfedezzük őket, hogy átadjuk elménket és lelkünket a művészetüknek.
Igaz, az élő zene a maga megismételhetetlen és egyedi varázsával magáról a művészről is teljesebb képet ad. Az ilyen találkozások mások, mint a felvételek, mert közvetlen közel ott pulzál a művész vagy a művészek személyisége, mert kijöhetnek a hibák, és minden sokkal spontánabbul és kötetlenebbül zajlik.
Nos, Balázs János szólóestjén a Hírös Agórában pont ezt kaptuk: spontán, kötetlen, személyes hangulatú találkozást - hibák nélkül. A program első felében Schumannnal, Wagner- Liszt átirattal, és Balázs János saját átirataival Ponce-tól, magyar népdalokból, és Strauss Denevérjéből. Gyönyörűen átélt és átadott csendes líraisággal, a közönség felé megnyíló meghittséggel, és ha kellett, virtuóz játékkal.
Ahogy a fülemben vannak a Cziffra György lemezein hallott felvételek, kétségtelen, hogy Balázs János zongorajátéka úgy hasonlít nagy ideálja előadásmódjára, mintha közvetlen tanítványa lenne. Ehhez persze alapként egy varázslatosan magas színtű felkészültség és esztétikai színvonal szükséges; de Balázs János nem másolja Cziffrát: ő inkább újra megéli és megfogalmazza az általa megnyitott esztétikumot. Még az átiratok stiláris hatásaiban is.
A szünet után a második rész az improvizációkról szólt: Balázs János a közönség által megadott témákból húzott ki találomra kettőt-kettőt, és játszotta, fogalmazta át vagy gyúrta egybe a jól ismert zeneműveket. Egyszer sem hozták zavarba, sőt nagyon kedvesen kommunikált közben közönségével, s úgy keverte a különböző korokat meg stílusokat – például Ravel Boleróját Kodály Este a székelyeknél költeményével meg a Divertimentoval, mintha stúdióban, kottáról dolgozna.
Aztán ha úgy jött ki a lépés, ugyanúgy, mint műsora első részében, fejből játszott le kéréseket a Liszt Campanellától a műsort lezáró Bartók Allegro Barbaróig. Mert jó kedvvel jött ki újabb és újabb ráadásokat adni, a közönség pedig csak ünnepelte, és újabb összekacsintásokra sarkallta. Mert ünnepi este volt ez a Hírös Agórában: az áradó, mindent betöltő zene ünnepe.
Komlós József
